Cápákkal úszott együtt a Vas megyei tűzoltó - Nagy Tamás tűzoltó főhadnagy informatikus mérnök és nagy kerékpáros

A Vasváron élő Nagy Tamás (42) tűzoltó főhadnagy a Körmendi Hivatásos Tűzoltó-parancsnokságon dolgozik, egyébként informatikus mérnök, extrém sportokat űz, és hosszútávokat biciklizik.

Több mint tizenegy évvel ezelőtt lett hivatásos, de már 2005 óta önkéntes tűzoltó volt Vasváron, sőt most is az: szolgálati időben Körmendről vonul a káresetekhez, szabadidejében – ellenszolgáltatás nélkül, a többi önkéntessel közösen - a szülővárosából.  

Édesapám mentős volt, van a családi vérvonalban segítő szándék, többször mentünk ugyanahhoz az esethez. 2010-ben szóltak, hogy van lehetőség a Vas Megyei Katasztrófavédelmi Igazgatóságon dolgozni, akkor jelentkeztem hivatásosnak. Először az informatikai osztályon dolgoztam, aztán kértem áthelyezésemet a készenléti állományba, és azóta Körmenden teljesítek szolgálatot.  Nagy Tamás informatikai mérnök, ezt sem adta fel, másodállásban, vállalkozóként több vasi önkormányzat, önkormányzati intézmény, helybeli kisebb cég rendszergazdája. Ezt is nagyon szereti, ahogy a tűzoltó hivatást, az itteni társaságot, és az – nevezzük így – „élményeket” is, jól kezeli, sőt élvezi a megemelkedő stresszhormon-szintet. 

Bennem van egy erős adrenalin-függőség. Szívesen túrázok, sziklát mászok, kerékpározok, illetve bármi jöhet, ami kicsit extrém, szívesen kipróbálom – a síeléstől a bungee jumpingon, repülésen át az ejtőernyőzésig. Nincs magasságfélelmem, nem tartok a bezártságtól, szeretek barlangászni is, magasba menni is, szeretem a sebességet, mindennel tudok azonosulni, ami izgalmas és mozgalmas. 

Nagy Tamás a távolsági kerékpározásra szánja legtöbb szabadidejét, több mint hetven országban járt már, ebből hatvanban biciklizett is, napi száz kilométeres célkitűzés alatt nyeregbe sem száll. Mindig barátokkal megy, volt olyan év, amikor tizennyolc országban járt. Keresztülment négy-öt országon, és egy-egy hosszú hétvégére kimentek Horvátországba, Szlovéniába vagy Szlovákiába. Olyan is volt, hogy egy évben csak egy ország, de az a túra másfél hónapig tartott. Ilyen volt, amikor keresztülbicikliztek az Egyesült Államokon vagy Új-Zélandon. 

Az emberek a skandináv államokban voltak legkedvesebbek. Azt vettem észre, hogy minél zordabb az időjárás vagy nagyobb a szegénység – például Kubában vagy Ázsiában -, annál barátságosabbak az ott élők, érdeklődőbbek, adakozóbbak. Például Grúziában, Törökországban vagy Örményországban rendszeresen meghívtak bennünket ebédre, vacsorára, reggelire, teára, sörre, vagy hogy aludjunk náluk, ragaszkodtak ahhoz, hogy a vendégeik legyünk, mert színfolt voltunk a mindennapjaikban. Függetlenül attól, hogy beszélgettünk volna, hiszen ők sem angolul, sem németül nem tudtak, mi meg az adott ország nyelvén nem tudtunk – mesélte Nagy Tamás. – Az egyik legérdekesebb kapcsolat, ami megmaradt: egy új-zélandi pár kerékpározott Európában, megszálltak nálam – egy olyan fórum közvetítésével, ahol kerékpárosok osztják meg a szállásokat más kerékpárosokkal -, és amikor elmentek, ott hagytak egy cédulát: Viszontlátásra Új-Zélandon! Muszáj volt élnem a lehetőséggel, pár évvel később írtam nekik, hogy akkor most mennék, közben persze tartottuk a kapcsolatot.

A tűzoltó idén Guadeloupe és Martinique szigetét járta körbe kerékpárral a Karib-térségben egy barátjával. Utána az Indiai-óceánon szerzett nagy élményt: együtt úszkált 2,7 méteres cápákkal. Úgy tájékoztatták, hogy ezek növényevők, de amikor látta, hogy hallal etetik őket, és a cápák azt falják, akkor már annyira nem volt vidám és nyugodt, de mivel a túravezető is a vízben volt, ő is megőrizte hidegvérét: fél órát lubickolt velük, ami egy évnek tűnt. Nehéz ezt überelni, de az is Tamással történt, hogy egy működő vulkánon főztek egy barátjával (Olaszországban, Vulcano szigetén), megesett, hogy hóban, jégben fürödtek, mert nem volt víz (Ázsiában, Amerikában, de akár a Tátrában is), és az Indiai-óceánon hagyta, hogy rátekeredjen a karjára egy polip.